Az Eötvös Károly Intézet és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége november végén "Miért lenne jó az egyetemi ombudsman?"címmel cikkírópályázatot hirdetett felsőoktatási hallgatók részére. Olyan, az egyetemi közéletet befolyásoló, általános problémákról vártunk cikkeket, amelyek megoldásában segítséget jelenthetne egyetemi ombudsman működése az adott egyetemen. A beérkezett pályaművek közül a legjobbakat a következő hetekben megjelentetjük az Intézet Egyetemi Demokrácia blogján. Az alábbiakban a pályázat második helyezettjének, Mikesy Veronikának a cikkét közöljük.

Az egyetemi ombudsman Magyarországon ismeretlen fogalom, ám külföldön – főként Észak-Amerikában, de Európában is – egyre elterjedtebb és népszerűbb intézmény. Az egyetemi ombudsman tevékenysége és hatásköre csupán az adott intézményre érvényes, tehát teljes mértékben független mind a kormánytól, mind a parlamenttől. Az alapvető jogok biztosához hasonlít abban, hogy tényleges döntéshozói szerepe nincs, munkájának lényege a közvetítés a különböző személyek, tisztségviselők és szervezetek között. (Természetesen nemcsak az egyetemek, hanem minden felsőoktatási intézmény esetében felmerülhet alkalmazásuk lehetősége, azonban ennek tisztázásával az egyetemi ombudsman megnevezés is gond nélkül használható.)

Az egyetemi ombudsman intézményének sok előnye van. Ha megfelelően működik, minden fél számára hasznos (sőt, egy idő után valószínűleg nélkülözhetetlen), hiszen minden olyan releváns panaszt meghallgat, amely az adott egyetemhez kapcsolódik, legyen az hallgató, öregdiák, felvételiző, oktató vagy egyéb alkalmazott ügye.

Növelheti a biztonságérzetet a tudat, hogy igazságtalanság esetén van kihez fordulni; ez egyúttal kontrollt is jelenthet mind az alkalmazottak, mind a hallgatók számára. Az ombudsman által kezelt ügyek nyilvánosságra hozatala támpontot nyújthat a hasonló ügyek rendezéséhez. A mediátor szerep gyorsabbá és békésebbé teheti a konfliktusok kezelését. A gyakran felmerülő problémák rendszerezése célszerű módosítási javaslatokat eredményezhet az egyetemi szabályzatokban. Egy esetleges ombudsmani hálózat az egész rendszert érintő hiányosságok esetén akár törvénymódosítást is javasolhat (ez Ausztriában bevett gyakorlat).

Jellemzően fontos terepet jelenthetnek az ombudsmani intézkedéseknek az olyan, hallgatók tanácstalanságát kiváltó esetek, mint például a nem megfelelő információszolgáltatás. Minden egyetemista tapasztalta már, hogy fontos dolgokról nem értesült vagy nem tudott érdemben tájékozódni, pedig ez fontos lett volna döntése meghozatalához. Az ombudsman utána járhatna annak, hogy az egyetem elegendő tájékoztatást és mérlegelési időt biztosított-e, és ha nem, milyen módon lehetne orvosolni a hallgatók sérelmét, illetve hogyan lehetne biztosítani, hogy ez többször ne forduljon elő.

Az egyetemek folyosóin állandó pletykák terjengnek arról, hogy a különböző ösztöndíjak elnyerésében egyesek előnnyel indulnak kapcsolataiknak vagy tanulmányokhoz nem köthető tevékenységeiknek köszönhetően. Ilyen kényes ügyek feltárásában és megelőzésében is fontos szerepe lehetne a mindenkitől független ombudsmannak.

A fentiek alapján egyértelmű, hogy a felsőoktatási ombudsman intézményének bevezetése nagyon sok szempontból hasznos lenne a magyar felsőoktatásban, ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a hazai helyzetet és tendenciákat.

A magyar felsőoktatási intézmények jelentős része komoly és hosszan tartó forráshiánnyal működik. Felelőtlenségnek tűnhet egy ombudsman (és akár egy egész ombudsmani iroda) működtetése, amikor az intézményeknek nincs pénze  állást biztosítani a tehetséges fiatal kutatóknak, holott ez az egyetemnek és az egész hazai tudománynak érdeke lenne. Nem alaptalan érv, hogy a legtöbb probléma kiküszöbölhető a már meglévő alkalmazottak becsületes munkavégzésével, amelyet ugyancsak a tisztességes fizetéssel lehet leginkább elősegíteni.

Érdemes eltűnődni azon, hogy ha a már meglévő szervezetek és pozíciók hatékony működését sem sikerül biztosítani, akkor mi garantálná az ombudsman munkájának minőségét, főleg, mivel mindentől független, és nem felel senkinek.

Fontos megemlíteni, hogy hazánkban az egyetemi demokrácia egyértelműen rosszul működik, és ez nem csak az intézmények vezetőségének hibája. A hallgatók nagy részére nem jellemző az aktivitás és az a szemléletmód, hogy megfelelő érdekképviselettel beleszólást nyerhetnek az egyetem dolgainak intézésébe; hajlamosak vagyunk alkalmazkodni és a már kitaposott utakat járni. A gondolat, hogy az egyetemi ombudsman segítene az ilyesfajta attitűd megváltoztatásában, erősen vitatható.

Ha Magyarországon megjelennének az egyetemi ombudsmanok, nyilvánvalóan nem azonnal érnének el komoly eredményeket, hanem el kellene telnie egy kis időnek (feltehetően éveknek), mire mindenki számára egyértelmű lenne, hogy működése hasznos, szükséges és kifizetődő. Sok probléma megoldásában kellene egészen kitűnően helytállnia, mire a hallgatók és oktatók bizalommal fordulnának hozzá, és szerepét a felsőoktatási rendszer szerves elemének, nem pedig egy újabb felesleges hóbortnak tartanák. Kérdés, hogy társadalmunk mennyire türelmes, mennyire tolerálja az ilyesfajta lassú beágyazódást.

Összességében úgy gondolom, hogy az egyetemi ombudsman intézménye kiváló gondolat, és a külföldi példák alapján nagyban hozzájárulhat a jól működő, átlátható felsőoktatási intézmények kialakításához. Magyarországi bevezetése számos előnnyel járna, azonban – ahogy ez minden intézkedésre igaz – nem szabad elhamarkodni. A legfontosabb, hogy a kezdeményezés alulról induljon, és az egyetemi polgárokban és az egyetemek dolgozói körében valódi igény jelentkezzen egy független, pártatlan közvetítőre.

Mikesy Veronika