Miért lenne jó az egyetemi ombudsman? V.

Az Eötvös Károly Intézet és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége november végén "Miért lenne jó az egyetemi ombudsman?"címmel cikkírópályázatot hirdetett felsőoktatási hallgatók részére. Olyan, az egyetemi közéletet befolyásoló, általános problémákról vártunk cikkeket, amelyek megoldásában segítséget jelenthetne egyetemi ombudsman működése az adott egyetemen. A beérkezett pályaművek közül a legjobbakat a következő hetekben megjelentetjük az Intézet Egyetemi Demokrácia blogján. Az alábbiakban Weeber Botond Ákos cikkét közöljük. 

A HÖK az egyetem és a hallgatók
“(részlet)”

2014ben kerültem a Pázmány Péter Katolikus egyetem bölcsész karára. Már a  kezdetekkor aktívan részt vettem az egyetemi rendezvényeken, és hamar jó kapcsolatba kerültem a HÖK régi, és jelenlegi vezetőivel, tagjaival egyaránt, így nyerve fokozatosan egyre nagyobb rálátást a egyetemi életre. 

Nagycsaládos gyermek lévén mindíg jogosult voltam a szociális támogatásra, majd a
tanulmányi, és közéleti ösztöndíjra is. Számos alkalommal beszélgettem a szociális
kérvények bírálóival, és azok szabályainak megalkotóival. Ekkor tudatosult bennem, bár
egyházi iskola lévén tisztába vagyok vele, hogy más szabályokat diktálnak a többi
egyetemmel szembenhogy mind az ösztöndíj megszerzésének feltételeire, mind pedig
elbírálásukra mennyire nincs rálátása senkinek a diákságnak. Félévente változhatnak az
elbírálás szempontjai, vagy, a szükséges dokumentumok típusa. Általánosságban elmondható,
hogy a hallgatók semmilyen információt nem kapnak a hallgatói önkormányzatok tényleges
szerepéről, felelőségéről, és ilyenformán a változtatásokról, átláthatóságról vagy a
számonkérés lehetőségéről sem tudnak. Beszélgetések alapján valószínünek tartom, hogy az
egyetem vezetésével is igen nehéz a HÖK munkatársainak párbeszéde, vagy érdemi
változásokban a véleménye figyelmen kívül hagyható. Legyen szó akár a kar költözéséről
akár a hallgatói önkormányzat által elbírált ösztöndíjak változtatásáról. Elszomorító, hogy a
hallgatói önkormányzatok buliszervező, és ösztöndíjkiosztó testületté silányulhatnak. A
képviselők megválasztásakor általában nem a hozzáértés, szakmaiság vagy a rátermettség,
hanem az ismertségek, hallgatói kapcsolatok és a közéleti eseményeken való részvétel a
mérvadó. Tehát aki szervezőként részt vesz a gólyatáborban, vagy bulit szervez és ott sokan
látják, vagy “kocsma színvonalon” jól produkálja magát mások előtt, annak van a legtöbb
esélye, hogy képviselje többszáz hallgatótársának érdekeit. Viszont az ilyen szervezésekben
csak úgy vehet részt diák, ha a hallgatói önkormányzat megbízza.

Erről bizonyos fokig persze a hallgatók is tehetnek, és társadalmunk egyik nagy
problémája is ebben rejlik, hogy a többség nem az érték és esetleges meritratikus elv mentén,
hanem szinte kizárólag szimpátia alapján dönt az élet majd minden területén.

Mindezek alapján gyakran előfordul, hogy az olyan hallgató, aki sem tanulmányaiban,
sem a hallgatók képviseletében nem eredményes, akár hosszú évek alatt nem képes elvégezni
egy egyszerű szakot, csupán pénzkereseti forrásnak használja ezt a megtisztelő, és kiemelt
munkát. Elképesztőnek tartom, hogy hallgatók, nem minden önös érdektől mentesenszinte
teljes felügyelet nélkül, sokszor minden megfontoltságot nélkülözve döntsenek az állam, és
az egyetem több tízmillió forintos pénzeiről. Nem példa nélküli eset egyik egyetemen sem,
viszont egy katolikus egyetemen egyrészről nagyon elkeserítő egy rossz anyagi felhasználás,
másrészről pedig kevésbé van hatással rá bármely állami szerv.

Szükség van hallgatói önkormányzatokra, hiszen a diákság a véleményének csak így
adhat hangot, ami feltétlenül szükséges, de úgy gondolom mindenképp szükség van egyfajta
mentori tevékenységre munkájuk során, ahol nem csak felülvizsgálhatják a HÖK
tevékenységeket, de tanácsokkal is ellátják, ötleteikkel gazdagítják munkájukat.
A hallgatói ombudsmanok akkor lehetnének igazán hatékonyak ha nem csupán egy
felülbírálati szervként, hanem akár hallgatói-oktatói HÖK-ös kapcsolatok összekötői, békéltetői, egymás ésszerű felügyeleti és tanácsadói szerepét tölti be.
Egyetemi szinten is igen fontos az oly sokat hangoztatott hatalmi ágak szétválasztása, melyre jelenleg nem igazán
van tényleges példa.

Ez több szempontból is előnyös lehet. Mindenképp meg kell hagyni az önállóságot a
hallgatói ökormányzatoknak, hiszen ez egyszersmind a hallgatók önállóságát is erősíti,
másszor pedig érvényt szerez a hallgatók szavának és véleményének. Viszont mindezeket az
“életbölcsességeket” olyan vigyázó szemek előtt teheti, akitől tanácsot, elismerést de
számonkérést is kap. Nem állítom, hogy nincs olyan egyetemista, aki ne tudna eredményesen
képviselni önmagában is egy hallgatói kört, de az eddigieket tekintve mindenkinek előnyére
válna a szakmai segítségnyújtás.

Valamint érdemesnek tartanám általánosítani egy olyan rendszert, amelyben
maximalizálnák egy képviselő lehetséges mandátumos helyének idejét, így biztosítva a
változatosságot, és egyben a folytonosságot, munkájukkal példát mutathatnak, és
továbbíthatják a megszerzett tudást és tapasztalatokat a fiatalabbaknak. Végül pedig
elkerülhető az “egyetemista életpályamodell” is.

A mai fiatalság nagy részének sajnos fogalma sincs a demokrácia lényegi kérdéseiről.
Ez a nemtörődöm hozzáállás és az idősebb generációk “ráhagyom” típusú reakciója olyan
következményekhez vezethet, ami egy énközpontú és szociális egységekben gondolkodni nem tudó társadalmi létformát is rejthet magában, mely hosszú távon biztosan életképtelen.

 

Weeber Botond Ákos